JÁKY GYÖRGY EMLÉKZETE
Kellő távlatból, teljes meggyőződéssel jelenthetjük ki, hogy a 20. század, az emberiség történelmének e korszak, oly mértékben forgatta föl, változtatta meg egyetemesen és az egyes emberre szabottan az életet, mint soha egyetlen előző időszak. Az újítás, a tempó, a sebesség, a föld mélyének s a világűr meghódításának mámorától semmi nem maradt érintetlen. „A század, amelyben éltem, a haladás és értelem korszaka; így hirdették” – vonta meg a mérleget Márai Sándor, de a másik „serpenyőbe” elhelyezte elégedetlenségének bíráló szavait, – „igénytelen volt és áhitatnélküli”. Az üdvözítőnek vélt szédületes fejlődését még a „régi iskolák” átlag felett művelt, pallérozott szellemű gondolkodói, tudósai, feltalálói végezték, de a mind bonyolultabb élet szerteágazó követelményei csakhamar „kitermelték” a kor embereszményét, a „specialistát”.
Eme ellentmondásokkal terhes kor gyermeke volt Jáky György, a művészetek rendszerében ugyancsak speciális műfaj, az építészet tanult képviselője. Okmányokkal igazolt mestersége, a kenyérkeresés eredendően ugyan a tervezőasztal mellett jelölte ki helyét, de ideája – szinte csendesen dacolva a korszellemmel és kívánalmakkal – a vizuális művészetek harmóniáját megteremtő komplex műalkotás, alkotói eszményképe pedig a sokoldalú, a reneszánsz szellemiséget tovább éltető művész.
Választásában megerősítette tehetsége, inspiráló „felfedezői” és életen át szüntelen gyarapított felkészültsége. Pályafutását azonban alapvetően mégis az építészet fogta keretek közé. Ifjúkori álmát, az egyetemességet megtestesítő „művet” csak élete alkonyán valósíthatta meg. Felépíthette és „felruházhatta” a kapuvári Sarlós Boldogasszony templomot, amelynek minden részlete magán viseli tervezője ceruzavonásait, a festőművész ecsetjárásának és a szobrász mintázófájának keze nyomát. Maradandó bizonyítéka sokoldalúságának s ama közel sem általános képességnek, hogy bármely anyaghoz nyúlt, az eredmény mindig megfelelt a szigorú szakmai kritériumoknak. S nem mellesleg, kifejező szimbóluma az egész életének erkölcsi alapját biztosító, mélységes, Istenbe vetett hitnek, bizalmának.
A Kapuvárig s az újvárosi temetőig vezető útja mégsem egészen alakult az iskolapadban elképzeltek szerint.
Győr újvárosi negyedében született 1930. január 8-án, de a Bencés gimnáziumba már a révfalui Duna-hídon és a Belváros szűk utcáin járt. Naponta találkozott a munkásságának arcélt szabó két elemmel, a falombokkal szegélyezett folyóval és a múlt emlékeit őrző műemlék épületek hangulatot sugárzó harmóniájával. Előbbi a festői vágyát, érdeklődését táplálta, míg a városkép változatos látványélménye akkor vált befolyásoló erővé, amikor racionális szempontoknak engedve, a tervező, alkotó építész pályát választotta. Művészi ambícióit Borsos Miklós élesztgette. Nagy hatással volt rá rajztanára, Horváth Dezső festészete, de inspirálták a festőművésznek készülő iskolatársai, Patay László és Konok Tamás is. Magától értetődően, az érettségi után a Képzőművészeti Főiskolán kezdte meg tanulmányait. Diplomáját mégis a Budapesti Műegyetemen szerezte meg 1952-ben. Egyetemi évei alatt különböző esti iskolákban igyekezett elsajátítani a rajzolás-festés alapelemeit. Az építészek asztaltársaságai körében a művészeti élet jeleseivel – Kondor Béla, Pilinszky János, Vujicsics Tihamér – találkozott, akik szellemiségére, világlátására voltak hatással.
A helykeresés éveiben egymást váltó munkahelyek, feladatok vártak rá. A Győrben töltött gyakorlóéveket követően Budapesten próbált szerencsét. Különböző tervezőirodákban, a földművelési minisztériumban dolgozott, tervező és szervező, irányító munkakörökben. 1962-ben visszatért szülővárosába s a Győriterv építésztervezőjeként néhány jelentős terve megvalósítását láthatta (Rába Hotel rekonstrukció és bővítés, Ipari csarnok stb.), de sem itt, sem a Vízügyi Igazgatóságon nem eresztett véglegesen gyökeret. Akkori emlékezetes műve a Fertő-tavi Mérőállomás. A szövetkezeti tervezőirodában osztályvezetőként közösségi épületek (rendelők, óvodák, községházák, uszoda stb.) és sorházak tervei formálódtak rajzasztalán. A soproni Ibolya úti lakótelep tervezéséért nívódíjban részesült. Közben tanácsadóként vett részt a győri kórház bővítése és rekonstrukciója munkálataiban. Erre az időre tehető szorosabb kapcsolata az egyházművészettel. Évtizedig vezetésével folyt a Bencés épületegyüttes felújítása, amely magába foglalta a tervek készítését és a munkafolyamatok irányítását. Több falusi templom – Kismegyer, Ászár, Szil, Balf – új liturgiát követő belsőépítészi átalakítása fűződik nevéhez. Elgondolásai alapján kapott új formát a révfalui templom toronysisakja és belső tere. Szakrális jellegű alkotómunkájának betetőzése a nyárligeti, majd a kapuvári új templom.
Már mindent tudott szakmájáról és a társművészetekről, mögötte volt egy élet gyakorlata, amikor e szokatlan formájú szép templom megteremtésére vállalkozott. A „teremtés” emlegetés helyén való, mert nem pusztán az anyagok és alkotóelemek szakszerű összerakását végezte rideg szabályok és számítások szerint. Anyag és szellem metamorfózisa nyert művészi formát. „Építészet akkor van, amikor költői emóció ébredt” – vallotta Le Corbusier. Jáky György adott pillanatban nem volt híján e magasztos lélekállapotnak. Testet, szellemet, hitet tápláló, költői összhatású, plasztikai látványnak sem utolsó, modern, belsőjében a tradíciók továbbélését bizonyító műalkotás komplexumot varázsolt a külvárosi térre. „Az embert (…) a boldogság a felemelő érzése ragadja meg, amikor azt érzi, alkot” – idézhető ismét francia építész. Ezt érezhette építészként, képzőművészként s ez az érzés rezonál a külső szemlélőben s templom kapuján belépő hívő – de a nem hívő! – ember lelkében is.
A körülményekhez mérten jelentős építőtevékenység közben, egyetlen pillanatra sem adta fel festői, képalkotói és szobrászi ambícióit. A hétköznapok nem egyszer érzéketlen közegében, küzdelmei közepette, mentő szigetként magasodott mindig elé a „festészet megragadó liturgiája”.
Végeleges hazatérése után rögtön kapcsolatot keresett a város művészeivel, a művészeti élettel. 1963 óta kiállító művészként tartották számon. A közös tárlatok mellett 1973-ban és 1979-ben önálló kiállítást is rendezhetett, 1975-ben pedig díjat nyert a megyei pályázaton. Rendszeresen dolgozott a Győri Rajzstúdióban és alapító tagja volt a Győri Grafikai Műhelynek. Később újabb önálló tárlata nyílt Győrben, a népszerű pesti Fészek Klubban és a soproni Pannónia Galériában.
Bár alkalmanként láthatók voltak expresszionista szellemet és formarendet követő figurális kompozíciói, szakrális jellegű munkái, a szakmai közvélemény akvarellistaként értékelte tájképező munkáját, de maga is e technika iránt mutatott nagyobb fogékonyságot. Ha tehette, a néha robotnak érzett tervezőmunkától szabadulva, eszközeit felragadva sietett kedves vízpartjaira. A ma már azon kevesek egyike volt, aki megingathatatlan hittel örökítette meg a szűkebb pátria – a győri folyók, a Szigetköz – festői élményeket kínáló változatos részleteit, hangulatait. Képeit a szülőföld szeretete hatja át. Témaköre – a választásából adódóan – viszonylag behatárolt, bár az utolsó éveiben látómezőjébe fogta a „nagyobb víz”, a Balaton elragadó festőiségét is. A festményeken megjelenő festői tartalom, amely ragaszkodását mutatja a természetelvűség eszméjéhez, nem túlbonyolított. Lényegében a hagyományos képalkotás metódusát követte. Rendszerint, „egy ülésre”, nedves papírra festett akvarelljein három elemet variált: a mindig változó víztükör, a formák gazdagságát nyújtó parti vegetáció és a felhőkkel tarkázott kék ég érintkezési vonalai, az adott felületek arányrendszere rejtette a lehatárolt tájrészlet konstrukcióját. Erre épült az omló színfoltokkal megjelenített növényzet, az öblök íveinek, a fények, enyhe árnyékok, tükröződések struktúrája. E rendszert élénkítette egy-egy arra vetődő figura, feltűnő építmény, tárgy: hídív, lépcsőkorlát, stég, csónak, lombok között megvillanó ház fehérje, pirosa. Átgondolt festői koncepciója nem világrengető kérdések feloldására irányult, sokkal inkább az elmélyült szemlélődés, a természet nagyszerűsége feletti tűnődés, a lelket csitító csend pillanatait rögzítette. Az érzelem dúsan előadott apró részletek, a „kis világok” képei áttételesen az egyén életérzését, az univerzum egységét, időtlenségét sugallták, az érzelmek síkjára vetítve.
Megállapításaink – természetesen – nem érvényesek a műterem magányában festett, olykor filozófiai mélységekbe ereszkedő életképeire, a belső indításból fakadó, megrendelői igényekhez igazodó biblikus tárgyú kompozícióira, a mintázó asztalon formálódó plasztikáira. A valóságlátás ugyan nem sérült, de a szimbólumteremtő szándék erősödött föl s vele együtt növekedett a művek spekulatív jellege, vált alapvető kritériummá a lényeget kifejező képszerkezet, kompozíció.
E művek választott témáik alapján nagyjából két, néha párhuzamos vonulatot alkotnak az életmű egészén belül. A világi motívumokból építkező festményein jobbára a városi élet, a mozgalmas utca, az otthon, a család, a munka és az utazások élményei elevenedtek meg. A helyszín rendszerint nem vagy csak nehezen azonosítható, a hangsúlyt az ábrázolt alakok viszonyaira, gesztusaira, arcjátékára, mentalitására helyezte. Több rajtuk az „árnyék”, mint a fény. Színviláguk, bár azonos gyökerű, nem vetekedett az akvarellek derűsebb hangolású harmóniájával. Finoman megszűrt kékesszürke tónusuk, visszafogott érzelmekről, mély szomorúságról, tanúskodott, a komorság idővel még erősebb fokozatra váltott, az elmúlás melankóliáját közvetítette.
Neveltetése, a végzett építészi munkák, főként azonban érzelmileg motivált lelki alkata, meggyőződéses hite magyarázza vonzódását a vallásos, mitológiai témák, a földi lét értelmét boncolgató misztikus gondolatatok iránt. E szellemben fogant festményei nem alkotnak összefüggő rendszert, láncolatot, elágazásaik ismerhetők fel. Kozmikus terekbe képzelt látomásain az ember mellett a fények játsszák a főszerepet. A mindent átszövő fénypászmák gyakran tűnnek fel más alkotásain is. Az egyházi eseményekhez, szertartásokhoz, biblikus vagy szentek életéből merítő művei igazodtak a tradicionális ábrázoláshoz, de igyekezett életszerűen megjeleníteni a történéseket. Centrális kompozícióin a peremlétbe torlódtak a választott esemény tanúi: általában expresszív, aszkézis jeleit hordozó figurák. Az arcok kifejezését a szituáció határozta meg. Kíváncsiság, ámulat, megrendültség, tisztelet vagy csodálkozás olvasható ki karaktervonásaikból. Olykor szívesen korlátozta a szereplők körét, számát, a sűrítés a feszültség fokozását segítette, az összefogottság a tartalom és festői értékek kiemelésének esélyét növelte.
Hasonló felfogást képviseltek terrakotta domborművei. Plasztikai erejük nagyban hozzájárult a jelképiség kiemeléséhez.
Jáky György építész, festő- és szobrászművész munkásságának áttekintése elegendőnek látszik annak bizonyítására,, hogy – bár – nem tartozott a tülekedő, minden áron az első sorokba igyekvők közé, összművészeti teljesítménye maradandó értéket képvisel. Tehetsége, szorgalma és a belőle fakadó életmű érdemes az utókor megbecsülésére.
S nemcsak szűkebb pátriájában!
Salamon Nándor
