Akvarell Jáky Györgynek
Csöndes férfi-mormogás, szemérmes
dünnyögés az, ahogy a ladik farán
– kátrány illatú deszkaszálon –
súrlódva fordul egyet az evező-lapát,
ahogy lányos-bokros part közelében
sekély víz suttog józanul és
léha hullám nevetgél, majd
megszeppenve hallgat el, hallgat
mert lerúgva minden árnyék-takarót
a fehér csak, az égő szürke nyújtózik
és Duna árad odafönn is a lelassult
világ szerelmes izgalmában.
A töltés oldalból kinyúlt ág
lélegzet ringásában láttam,
hogy erdő, szürkén-zöld mennyország
árnyai égnek a Dunában.
Sereglik, zizeg a vád:
csíkokra szabdalt napsütése
mennyasszony-ruhád.
Föl-földomborul a víz s bokádra
vet tükör-jeleket. Ölelés úszik, tört ág.
Alakod rajzolja, görgeti míg testedből
százat, lágy sorokat emel. E víg
sírhantokra gyűlnek madarak, gyertyák.
Láng fut e szerény
tótágast meredt táj
– dunaparti Versailles –
víz mennyezetén.
Bárányfelhőt kap magára
s tűnik, vonul a folyó.
Színén mosoly féle lassú,
felhevült fények.
Madárzajjal díszes és benne
világít a holtak hallgatása.
Czigány György