Életünkön innen és túl
Adódnak olyan pillanatok, amelyek harminc-negyven év múltán nem élesen akadnak fenn az emlékezet rezgő hálóján. Jáky György, a művész arra késztet, hogy emlékezzek rá. Személyesen hol találkoztunk először? Győr belvárosában. Az utcán. Halovány pasztellben dereng, mint számos képén a rögzült pillanat, amikor „összefutottunk”. Szapudi András mutatott be neki, épp a Tejfölös közben ballagtunk Révfalu felé. A két férfi hangjában meglebbent, mint a fuvallat az egymás iránti megbecsülés melege. Valószínű, ősz volt, simogató, langyos. Már aranyozódtak a lombok a Radón és a Duna parton. A két jó barát tudta, ilyenkor érkezik az ihletett állapot. Szapudi akkor az ígéretes kezdő zsurnalisztát látta bennem és kissé gyanakodott: írói talentum vajon érlelődik-e bensőmben valaha? Jáky György testvéri pillantást vetett rám úgy, mintha régről ismerne. Valami olyat mondott barna baritonján, hogy egy ideje keresi nevemet az újságban.
Így kezdődött barátságunk, amelyet a tőle kapott felhajtó erő nemesített múlhatatlanná. Előttem sem volt ismeretlen a neve. Annyit tudtam róla, hogy tervező irodában dolgozik. Rajzol és fest. Igazi akvarellista. E pillanattól a korábbinál sokkal magasabb hőfokon kölcsönösen figyelemmel kísértük egymás munkálkodását. Csak néhányszor voltam műtermében. Sokszor találkoztunk kiállításokon. Éreztem, hogy Jáky György rejtőzködő lélek. Nem mindenkinek nyitotta ki se szívének, se elméjének kis kapuit. Ennek oka szerteágazó gyökerű. Azonnal nem láttam a lényegét. Évek során adódtak össze bennem és most írás közben kísérlek meg valamiféle rekonstrukciót.
Örökségőrző volt. Kézműves polgárokat számon tartó ősöket ismert családjában. Tőlük kapott génjeiben hordozta az ember és világ közt alakítható kreatív viszonyt. Az előbbi mondat egyszerűsítő változata így fest: tegyük széppé környezetünket, keressük és teremtsünk harmóniát. Törekvésének megvolt a fedezete. Családja felismerte tehetségét, méltányolta igyekezetét. Iskolás éveiben, a bencéseknél különösen gazdagon megrakott poggyászt kapott, fogyhatatlan lelki és szellemi tartalékokat szerzett magának. Olyan gazdagon eresztette el családja, iskolája, városa, hogy nehezen tudott dönteni: építész vagy szobrász, netán festő legyen? A polgári megfontolás kerekedett felül. Építészmérnökké vált. Ám a szépség iránti odaadása nem csillapodott soha. Rajzolt, festett, rögzítette a környezetéből érkező reflexiókat. Megbékítette az egzisztenciát kínáló tervezést és a lélek fényűzését ígérő gyengéd piktúrát, ismételvén híres professzora intelmét: minden művészet anyja az építészet.
Ismereteim alapján Jáky György így vált több lelkű művésszé. Megadatott neki, hogy élete fő művét a kapuvári Házhely Sarlós Boldogasszony templomát megálmodja, tervezze és életre keltse. Megadatott neki, hogy tucatnyi akvarellje, rajza emlékeztessen arra: hű maradt eszményéhez, a szépség, a harmónia őrzéséhez és teljesebbé tételéhez.
Művészete nem hivalkodik. A világ, amelyben élt, vagy némaságot, vagy az üvöltést és a zajt eszményítette az egymást követő, tömeget sodró divathullámokon. Jáky György egyéniségként ellenállt a divathullám felszínre csapódó habjainak. Megtalálta a lélek mélységéhez és az elme csendjéhez visszavezető utat. Művészi hagyatéka olyan, mint barátsága: megőrző, jóságra, szépségre és igazságkeresésére egyaránt biztató.
Életem szerencséje, hogy megélhettem, amit régen Szapudi András, a mély bariton hangon érkező, felém áradó bizalmát. Egyre világosabb előttem, hogy már ifjan magasabb hatalomra bízta sorsát. Közvetíteni óhajtott ég s föld között. Ez rögzül immár véglegesen róla emlékezetem hálóján, amelyet életünkön innen és túl, létünk végső határán majd tovább szövöget valaki.
VARGA LAJOS DÁNIEL
